Karácsony- kicsit másképp

Karácsony a szeretet ünnepe…
Remélem mindenki frissen, kipihenten ébredt, és jóleső örömmel lát neki az utolsó előtti nap teendőinek:-)
Hiszen már csak takarítani kell kicsit, sütni, főzni, becsomagolni az ajándékokat, piacra, boltba menni, elszaladni még egy ajándékért, amit elfelejtettünk megvenni, a mosógépet kell bekapcsolni, kivasalni a ruhákat, díszbe öltöztetni a lakást, hogy holnap este amikor a Kisjézus bekopogtat, ájulva zuhanhassunk a feldíszített karácsonyfa alá....
Akkor már csak gyönyörködnünk kell gyermekeink sugárzó arcában, felnőtt rokonaink boldogságában, ahogy az ajándékainkat bontják, és örülni azoknak, amiket mi kaptunk: a 20. pár zokninak, szakácskönyvnek, díszdobozos zsebkendőnek, amelyekkel már az előző évben is gátat lehetett építeni az áradó Dunának....
Ezután már csak a 9 fogásos, kimondhatatlan nevű ételsort kell -persze egyedül- az asztalra varázsolni, aztán elmosogatni -szintén egyedül- a nagyszámú rokonság után.
Ahogy az éjszaka közeledik, és a világ lecsendesedik, gyermekeink álomra hajtják a fejüket, lassan mi is megállhatunk...
Csapzottan, fáradtan bedőlünk a fürdőkádba -ha van- és veszünk egy jó meleg illatos fürdőt. / Ha nincs kád, akkor lábvizet/
A hitvesi ágyban az életünk szerelme kérés nélkül is megmasszírozza megfáradt testünket, és arra gondolunk: „na ezért megérte...”
-Rosszabb esetben, ha ennél fáradtabbak vagyunk, akkor lehet, hogy elalszunk állva úgy, hogy a kezünk a mosogatólében ázik, vagy útközben a hálószoba felé, esetleg a kádban, és arra riadunk, hogy a jeges víz nyaldossa a micsodánkat...
A pihentető alvás után másnap kezdődik minden elölről...Rokonok jönnek, főzés, mosogatás, jópofi, uzsonna, kávé, vacsora, elbúcsúzás.
Ágybazuhanás, gyerekekkel alig foglalkozás.
Következő nap vendégségbe megyünk, végre nem nekünk kell főzni. Gyerekeket összeszedni, öltöztetni, férjet a tv elől kirángatni, csomagokat összeszedni, kocsiba tuszkolni, odaérni, jópofizni, enni, inni, segíteni a mosogatásban. Hullafáradtan cseverészni a háziakkal, és az ő egész pereputtyukkal, estefelé hazakészülődni, gyerekeket ágyba dugni, és ezután senkiről semmiről -főleg sexről- nem hallani...
Végigaludni az éjszakát, másnap úgy ébredni, mint akin keresztülment egy lánctalpas, és elindulni dolgozni...
Hát igen, túléltünk az idei szeretet ünnepét is...

ui: senkinek nem kívánom, hogy ilyen legyen! 

Utolsó szó

A legszomorúbb zene a lélekharang sírása alatt, a fájdalmasan kopogó cipők hangja...

Csend.

A hatalmas teremben mintha egy lélek sem lenne. Csak a csend és a halk sóhajok.

És virágok.

Színesek, szépek. Tegnap még éltek.

Most egy ravatalt díszítenek és illatuk emlékeket áraszt.

Mosolygós fiatalasszony a konyhában, vagy a gyerekek ágya mellett, ahogy mesél.

A gőzölgő kávé illata.

Nála soha nem volt váratlan, nem szívesen látott vendég.

Örült, és kínált. Kávéval, süteménnyel, vacsorával.

Mindent. Mindenkinek aki jött.

A gőzölgő kávé mellett a szeme a gyerekeken pihent.

Ahogy játszottak, rajzoltak, veszekedtek.

Próbált csitítani, de bántani nem akart soha. Senkit.

Sem saját gyereket, sem másét. Sem a felnőtt társakat.

Adott, amíg adni tudott.

Az utolsó fillért, az utolsó kenyeret.

Nála soha nem maradt éhes száj, szomjas torok, nélkülöző gyerek.

Adott, akkor is, ha nem volt miből.

Adott egy mosolyt, egy szót, egy vigasztalást.

És a szeme huncutul fénylett.

Nehéz próbát szánt neki a Sors…és ezt az utolsót nem tudta kiállni.

Belefáradt és búcsúzott.

Mindentől, ami szép, ami kedves volt neki.

Mindenkitől, aki szerette és akit szeretett.

Hosszú volt, és fájdalmas a búcsú.

Most megpihent.

Körülveszik az illatozó, az életet hirdető virágok, csokrok, búcsúzó szalagok.

Az emberek, akiket szeretett, és akik szerették.

A tisztelendő imája, ahogy az Úr gondjaira bízza.

Az eső, mely hangos zokogásba kezd, amikor a drága hamvak a földbe süllyednek.

És esik, esik, amíg a virágok el nem borítják a sírt.

Aztán kisüt a nap.

Mintha onnan fentről mosolyogna, az, akit eltemettünk.

- Vigyázok Rátok, itt vagyok veletek! Szeretlek Benneteket! Örökké….!

Az öreg mozdony meséi

Az öreg 424-es komótosan pöfékelt a zajos pályaudvaron. Körülötte a fiatalok serényen dolgoztak: tolattak, húzták-vonták a tehervagonokat, és közben türelmetlenül várták, hogy a rakodómunkások ki- és bepakoljanak a kocsikba.

Elindult egy személyvonat, álmos döcögéssel intve búcsút az állomás ütött-kopott épületének.

Befutott egy szerelvény a másik irányból. Izgatott, sietős léptű emberek szálltak le a vonatról, mások nagy csomagokkal a felszállásra vártak.

Az öreg fekete mozdony halk duzzogással figyelte az eseményeket és a saját fiatalkora jutott eszébe.

Akkor még nem voltak modern, elektromos, piros, kék mozdonyok, csak feketék voltak. A füsttől feketék.

A fekete mozdonyban fekete ember etette a hatalmas szeneskazánt, melyben óriásra csaptak a lángok minden lapát szén után. Miután jóllakott, mordult egyet a mozdony, szürke füstöt köhögött és megfontoltan útnak indult.

Néhány perc múlva hatalmas fehér füstfelhőt eregetett, köhögött, zakatolt és boldogan húzta magával a hozzá kapcsolt vagonokat.

Az öreg 424-es sok-sok éven át szolgált, de ma már csak néha dolgozik....mint ahogy most is.

Begyújtották a kazánt, melegítik a mozdonyt, hogy itt a pályaudvaron elvontasson néhány tehervagont a pályaudvar egyik részéről a másikra.

A munka végeztével megállt egy félreeső vágányon, a mellette lévő sínen egy fiatal, csillogó szemű csodaszép mozdonyt pillantott meg.

A fiatal mozdony is észrevette az öreget és meghatottan gondolta:

• Ó milyen öreg, sokat megélt mozdony lehet ez a 424-es...!

  Az öreg mintha meghallotta volna a szavakat, így szólt fiatal társához:

• Bizony öreg vagyok, mint ezek a talpfák, alattunk- mondta, kis füstfellegeket eregetve. Öreg vagyok, kiszolgált, de nagyon gazdag! Annyit éltem, annyit láttam, hogy mindent elmesélni egy élet kevés lenne....

• Mesélj kérlek! Mesélj, egyet! A legkedvesebb emlékedet!-kérte a a csillogó fiatal mozdony.

Rendben van- felelte az öreg.- de nehéz lesz egy történetet választani a sok közül...

Amikor olyan fiatal voltam, mint most te, akkor nagy szegénység volt. A háború végén nem volt élelem, nem volt tüzelő, éhesek voltak és fáztak az emberek.

Még rendes ruhájuk sem volt...

Az első utamon tehervagonokat kaptam, melyket az Alföldre kellett vontatni, hogy onnan búzával megrakodva térjünk vissza. Hosszú hideg tél volt és hosszú, kegyetlen út állt előttem.

A pályaudvarra érve türelmesen várakoztam, amíg a vagonok megteltek az aranyszemű búzával. Az állomásépület mellett egy asszonyt láttam meg, aki hatalmas fekete nagykendőbe bugyolált gyermeket szorított magához.

Nagyon megsajnáltam, hiszem az én kazánomban olyan forróság volt, hogy azt sel em lehetett elviselni. Megkérdeztem az asszonyt, hogy hova utazna.

Bátortalanul válaszolt, miközben még szorosabbban ölelte magához gyermekét.

• Jöjjön, szálljon fel- mondtam ekkor neki. Az asszony felszállt és kibontotta a nagykendőből a csillogó szemű gyermeket, aki boldogan mosolyogva élvezte a jó meleget, ami a kazánból áradt.

Kisvártatva elindultam hazafelé.

Nem dudáltam, csak halkan köhintettem, nehogy megijedjen a kisgyerek.

Sietős zakatolással faltam az utat, hiszen otthon már nagyon várták a gabonát, hogy kenyeret süthessenek belőle.

Odakinn hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó.

• Milyen szép a hóesés -mondtam.

Az asszony nem felelt. Hátranéztem, az édesanya ölében fogta gyermekét és mindketten békésen aludtak.

Elmosolyodtam, miközben szívemet melegség járta át: melegebb volt az, mint a kazánom forrósága...

Hosszú ideig tartott az út és a hó csak hullt, fehér, rideg paplant terítve a földre.

Amikor végre hazaértem, az állomáson már nagyon sokan vártak. Halkan dudáltam egyet épp csak az illendőség kedvéért.

A sok ember kosarakkal, vödrökkel, ládákkal várakozott, hogy begördüljek az állomásra és lepakolják a vagonokból a drága búzát.

Elfáradtam az úton, de az öröm nagyobb volt a lelkemben, hiszen örömet okozhattam az embereknek.

A búzára váró népnek és a gyermekét ölelő anyának is.

Amikor megálltam, felébredt az asszony és a kisgyerek. Hálásan mosolyogva takarta be a nagykendőbe a gyereket és vigyázva lelépett a peronra.

Visszanézett rám, intett egyet, majd elindult a tömeg felé, akik szorgosan pakolták a búzát a vagonokból....

Színes ceruzák

Az asztalon szanaszét hevertek a színes ceruzák, melyeket kisfiú hagyott ott, amikor az udvarra szaladt játszani.

Sárga , zöld, piros, hosszú és rövidre kopott, frissen faragott és elvásott, mind-mind különböző volt.

-Én vagyok a legszebb, hiszen engem használ a legtöbbet a kisfiú. Tőlem piros a rózsa és az alma is.- mondta a piros ceruza.

• Nem,- mondta a sárga ceruza- engem szeret legjobban, hiszen velem színezi a Napot!

• Én vagyok a legfontosabb, mert tőlem lesz kék a tenger és az ég!

• Hát én hol maradok? -kérdezte a zöld ceruza.- ha én nem lennék, nem lenne zöld fű és erdő sem!

• Na igen......Fehér nélkül viszont nem lenne hó!

• És fekete nélkül éjszaka!

• Barna nélkül a fáknak nem lenne törzse és őszi levelek sem lennének!

Amíg a színes így vitatkoztak, az ég beborult és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. Sokáig esett, de a nap lassan előbújt a felhők közül, megcsillant az esőcseppeken és az égre gyönyörű, szívárványt varázsolt.

A színes ceruzák csodálkozva néztek az égre, mert nem láttak még szivárványt.

A tarka híd büszkén feszült a horizonton és rámosolygott a ceruzákra.

• Nézzetek rám, milyen sok szín elfér rajtam békességben! Hiszen, ha az egyik is hiányozna, már nem lennék igazi szivárvány.

A ceruzák elgondolkodtak a szivárvány szavain.és belátták, hogy bizony minden szín ugyanolyan fontos és szép.

Csendesen összebújtak a papírlapon és együtt nézték a szivárványt, amíg az el nem tűnt az égről: ugyanolyan hirtelen, mint ahogy keletkezett.

3 klikk

3 klikk

Reggel 6-kor kitámolygok a hálóból és még csukott szemmel bekapcsolom a gépet.

Támolygok tovább a konyha irányába, és készítek egy kávét magamnak.

Miután az illatát megérzem, már ébredezem…

Kávé kész, leül, egeret megsimiz…

Először is megnézem a leveleimet.

(nem megyek ki s postaládához, nem repegetek borítékot, csak 3 klikk az egérrel)

Ausztráliából, Budapestről, vagy esetleg a szomszéd házból jönnek emailek.

( tehát az internetes levelezés nem ismer határokat…és postaköltséget sem)

Elolvasom, válaszolok, és akár elküldhetem az előtte 2 perccel elkészült kávémról is a képet.

Ha valami tökidegen címről kapok levelet, ez sem gond.

Beírom a google-ba az emailcímet és nem csodálkozom, ha kidob egy-két találatot.

Hiszen ami a google-n nincs, az nem létezik.

Ha valami számomra ismeretlen dologról írnak a levélben ez sem gond, google-koma ezt is megmutatja.

(jegyezd meg és próbáld ki: nem találsz olyan szót, amire gugli nem ad ki semmit.

Ha mégsem ad ki semmit, akkor az nem létezik)

Emailek után megnézem a bankszámlámat.

( nem megyek a bankba, nem állok sorba, csak 3 klikk az egérrel)

Ha van pénzem, nyert ügyem van, átutalom a villanyszámlára a lovécskát.

( nem töltök ki csekket, nem megyek a postára, nem állok sorba, csak 3 klikk az egérrel.)

Aztán feladok néhány hirdetést, 2-3 vagy akár 10 hirdetési újságba.

( nem megyek a szerkesztőségbe…csak 3 klikk….)

Közben megéhezem, keresek egy jó ebédreceptet.

( nem nyitom ki a szakácskönyvet…csak 3 klikk)

Ha nem találok ez sem gond, rendelek neten egy pizzát.

( nem telefonálok a pizzériába, csak 3….)

Ebéd után keresek egy eladó autót.

Beütöm a keresési feltételeket és már ott is van 20 000 találat, lehet válogatni.

( nem megyek el az autószalonba, csak 3….)

Ha találok tetszőset, írok emailt, kérek még több képet és infot.

Közben megnézem miről beszélget a neten a baráti társaság.

Ha tetszik a téma bekapcsolódom.

( nem megyek át a szomszédba, csak 3…)

Közben megrendelem a vonatjegyemet.

Megnézem a menetrendet, a jegy árát, kiválasztom azt, ami nekem a legkedvezőbb, és megrendelem a jegyet.

Ezután kifizetem, persze a neten.

Na..itt lesz egy kis gubanc, mert fel kell emeljem a se…. popsimat és elmenni az állomásra a megrendelt, kifizetett jegyért.

Este felvételizünk az egyetemre.

Megkeressük a gyerekkel a legjobb szakot, amire járni szeretne, regisztrál, kitölti a jelentkezési lapot, elküldi és ezzel jelentkezett az egyetemre.

( nem kap papíralapú jelentkezési lapot, nem tölti ki tollal, nem rontja el egyszer, kétszer, és nem fut vele a postára, csak 3 klikk…)

Ezután megnézem a neten a tv-műsort.

Az sem gond, ha a tv-készülék a szerelőnél van, hiszen az adásokat a neten is lehet nézniJ

Aztán ha az ausztrál rokon beszélgetni akar, megvárom amig felébred ( tehát virrasztok), bekapcsolom a skype-ot és a webkamerát és beszélgetünk és persze közben látjuk egymást a kamerán.

És ha még mindig nem tört tyúkszemet a se…. popómra a sok ülés, akkor

-kereshetek szexpartnert

-nézhetek mozifilmet

- tölthetek le zenét,

- kereshetek horgolásmintát,

- megnézhetem a térképen, hogy Ámerikában a rokonnak milyen színűre van festve a postaládája,

- összedobhatok egy komplett szakdolgozatot,

- vehetek tojást a keltetéshez,

- foglalhatok síszállást, tengerparti apartmant, világítótornyot, stb.

És..még sorolhatnám holnap reggelig.

Néhány dolgot nem tudok viszont megtenni:

-enni, inni, nem tudok

- pipilni is fel kell kelni a székből,

-nem tudok friss levegőt szívni,

-nem tudok futni,

- nem érzem az illatokat a képernyőn keresztül,

-nem tudom megsimogatni akit szeretek…

És igen.

Mindent meg lehet tenni, de ölelni, csókolni csak a székből felállva lehet.

Hiába kapsz meg mindent 3 klikkel…..ha a kedvesed nincs melletted…

-

Kiállítás, és amit én érzékeltem belőle:-)

 / Ez egy régebbi történet, egy kézimunka kiállításról szól. Pontosabban a viszontagságos utazásomról:-) /


Először nem akartam részt venni benne és "tereptárgyat" küldeni, mert azok közé a széééép munkák közé nem illett volna az enyém, kezdetleges fércmű...

Aztán hagytam magam megerőszakolni ( nem is volt olyan rossz) és küldtem cuccokat...persze a lelkükre kötöttem, hogy dugják a legbelső sarok legbelső sarkába...
Aztán -bár nagyon kíváncsi lettem volna a meglepire- nem akartam elmenni...
Jó ideig eszembe sem jutott, hogy esetleg ott lenne a helyem...
( még jó, hogy sokáig tartott a szervezés, mert így volt időm ráébredni, hogy bizony skolikagi ott a helyed....!:-)))
Persze már a gondolattól is tele lett a csipkés bugyim, hogy ééééén...egyedül....abba a nagyfaluba...????

Aztán eldöntöttem, szervezkedtem, buszt kerestem, térképet kértem, szóval kezdődött a dolog izgalmas része...csak azt nem tudtam akkor még, hogy a legkisebb királyfinak is be kellene menni a városba aznap, és ha én elviszem a kocsit, akkor bajos lesz...
Két napig sakkoztunk, hogy ki, mikor, mivel, hova megy, kinek kell hozni egy kis áldozatot, hogy a muter el tudjon menni:-))
Mikor már minden reményem elszállni látszott, akkor jelentkezett a kisgyerek, hogy jó, akkor ő felkel és bemegy egy órával előbb, mint kellene...
Hatalmas örömömben adtam neki pénzt, na nem fagylaltra, hanem hurkára, amit a vásárcsarnok idilli környezetében fogyaszthat el...

Na ekkor már libero is kellett a bugyigóba, mert élesedett a helyzet...kb. mint egy kiadós szüreti mustozás után...
Aztán elérkezett a nagy nap.
Miután meglehetősen keveset aludtam, én voltam meglepődve magamon legjobban, amikor az első kakasszóra már kipattantak szemeim, és hajnali fél ötkor már kétrét hajolva a kádban hajat mostam.
( muszáj voltam, mert olyan kócosra feküdtem, mint egy boglya)
5-kor frissen, üdén elindultam a nagy magyar éjszakába, ahol jó ideig egy teremtett lélekkel sem találkoztam...
Autó buszpályaudvaron letesz, jól bezár, háromszor körbejár, aztán mégegyszer visszamegy és ajtót megrángat.
Szerencsére nem maradt a kezemben a fél kaszni...:-))
Busz megtaláltam, rá volt írva Budapest, de én azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a buszosbácsit, hogy biztos....?
Tutira???
Aszonta igen...
Na hát akkor kerekedjünk felfele...
Beszálltam -én volt az első- leültem, és éreztem a jeges fuvallatot, és azt is, hogy valszeg a kabátot nem kell levenni egész úton...
A busz elindult a 3 szem utasával, jó gyorsan ment, jó nagy hangja volt, de meleg az nem..
Ettől függetlenül elbóbiskoltam, így viszonylag gyorsan felértünk.

Budapesten leszálltam ott ahol kell. Persze csak azért tudtam hogy ott kell leszállni, mert a busz amúgy sem ment volna tovább:-))
Aztán kellett keresni egy jegypénztárat, amit valami hihetetlenül logikátlanul egy szinttel lejjebb rendeztek be....
Jegyet megvásároltam és lementem szépen a metróba, ott ügyesen felszálltam a szerelvényre, amiről csak remélhettem hogy arra fog menni, amerre én akarok.
Így is tett drága és már repültünk is az Arany János utca felé...
Ott szépen kiszálltam, és elindultam a mozgólépcső irányába.

Na ekkor ért az első döbbenet.
Az a lépcső az nem mozgott, hanem száguldott...Száguldólépcső lehetett...
Körülnéztem, hogy találok-e valami megoldást a feljutásra anélkül, hogy erre a robogó vaslemezre fel kelljen ugornom...
Nem találtam, és gondoltam, ha oda akarok érni, jó lesz rászánni magam az ugrásra.
Szerencsére senki nem volt közel s távol és nem látták mit bénázok:-))
Szóval csak felugrottam, majd a tetején meg le.

Kisétáltam az utcára, ahol olyan hideg volt, hogy azt hittem ott fagyok meg.
Természetesen a térképet nem nyomtattam ki, tehát lövésem sem volt merre induljak.
Elindultam valamerre, és gondoltam van nekem pici szám az orcámon, hát megkérdezem..
Kettő ember jött. Az elsőtől ugyan kérdeztem, de vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta, de úgy elhúzott mellettem, mint egy robogó mozgólépcső...
Nem tudom talán azt hihette, hogy hajléktalan vagyok és kéregetni akarok???
Azért ezt nem gondolnám, bár különösebben szépnek és csinosnak nem tartom magam...:-)

Szerencsére jött egy másik, aki megszánt és meghallgatott...
Akkor már mindent tudtam, és elindultam a szép hosszú utcán....Minden gond nélkül sikerült is végigmenni rajta..mert azért annyira béna én sem vagyok:-)
Eccő csak látom hogy egy nagy kupac ember megy előttem sok batyuval és bemennek egy ajtón...gyors számolás a házszámtáblák között és rájöttem hogy biza nekem is oda kő mennem:-)
Odaértem, bementem, s mintha a nagy csapat engem várt volna, ott ácsingóztak a portán...Köztük volt az én Merci barátosném:-))
Megismerkedés, bemutatkozás, nevek azonnali elfelejtése, és mentünk tova a lépcsőn -ez nem robogott- felfele.

Fönt ott várt minket a csodaszép kiállítás...hát ezt szavakkal még én sem tudom leírni, pedig aztán....:-))
Közben lassan potyadoztak a népek, én kaptam egy kitűzőt, így aztán azt mindenki tudta, hogy én ki vagyok...
Senki máson nem volt kitűző, tehát el lehet képzelni az én szorult helyzetemet:-))
Na mindegy gondoltam, majdcsak lesz valahogy...
Volt is:-)

Csekély fél óra késéssel megérkezett az ünnepelt...na innentől megint nem olyan a történet, hogy humoros mesét lehetne kanyarítani belőle....
Szegény Jolimamának azért nem lettem volna a helyében...Úgy elvitték otthonról, hogy fogalma sem volt hova viszik, kire, mire számíthat, és hogy egyáltalán..nem veszítik-e el valahol a nagy magyar pusztában???
Hát igen...volt ott olyan meglepi, hogy szerintem azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen...(úgy láttam, inkább a síráshoz állt közelebb)
Le is ültették gyorsan, biztos ami sicher...:-))
Ezután Exi mondott egy nagyon szép, megható és igaz köszöntőt...de láttam ám a szememmel, hogy ő is majdnem adott az egereknek inni:-)))

Utána folyt a pezsgő, fogytak a sütik, és a sok asszonyság és férfiú vidám csacsogásba kezdett.
Persze felszabadultak, hiszen vége volt a hosszú titkolózásnak és minden jól sikerült...volt meglepi is ezerrel:-)
És persze a pezsgő olyan, mint egy jól sikerült szabadságharc...úgy felszabadítja az ember gyerekét:-))
Aztán lassan szivárogni kezdtek elfele a népek, mindenki ment vissza oda ahonnan jött ( most jó értelemben értendő)
Ki Szlovákiába, ki kicsit közelebb, az ország minden tája felé szanaszét:-)

Én is szedtem a cókmókom és elindultam, gondoltam biztos ami biztos, inkább legyek a busznál fél órával előbb, mint 1 perccel később:-)
Odaértem a hőn vágyott gyorsléptű metróhoz és már az utcán azon agyaltam, hogy hogyan lovagolom majd meg.
Eközben totál elfeledkeztem a lyuggatásról...így aztán úgy ültem ott a metrókocsiban, mintha ott sem lennék, és azon gondolkodtam, mit mondok majd az ellenőrző bácsinak...
Gondoltam előadom a magyar anya panaszait, aki felgyütt vidékrű és először látott metrót életibe...
Szerencsére nem volt rá szükség.

Ezt az akadályt is simán vettem, már-már kezdtem büszke lenni magamra...na de még meg kellett találni a buszt és annak a beszállóhelyét.
Megleltem, s amint kiment az előző busz az indulóhelyről, rögtön odaálltam ahol a busz ajtaja lesz, ha begördül.
Büszkén lobogtattam az elővételben megvásárolt jegyemet, hiszen tudtam hogy elsőbbséggel szállhatok fel, mint egy postai levél...:-))
Jött a busz, jött a buszbácsi, letépte a jegyem felét, és engedélyt kaptam a felszállásra:-))
Ott meg azon kezdtem aggódni, hogy nehogy Debrecenbe vigyen a busz, mert nem volt biztos benne, hogy megnézem táblicskut az elején...( pedig de)
Szerencsére voltak ismerősök, úgyhogy megnyugodtam...hárman csak nem lehetünk annyira hülyék, hogy rossz buszra szállunk:-)

Odabent meleg volt és gázolajszag..vagy mi a fene...talán a fűtés miatt lehetett, mert pont a fűtőtestre szólt a helyjegyem.
Pontosabban kicsit fölé, de ez a szag szempontjából mindegy volt.
Még jó, hogy nem vagyok áldott állapotban, mert lehet nem bírtam volna ki rókázás nélkül hazáig.
Főleg azok után, hogy a gázolajszagra rátett valaki egy kis narancsillatot is....Na akkor volt aztán kemény világ....!
De minden elmúlik egyszer...még a narancsillat is:-))
Ahogy lement a nap úgy bóbiskolt el az egész utazóközönség szépen egyöntetűen...
Néha becsörgött egy-egy telefon, de alapjában véve kellemes utazás volt.

Amikor első szendergésemből felébredtem, már messze jártunk a nagyfalutól...Visszagondoltam a kiállításra, a sok szép munkára a sok kedves emberre, és a finom sütikre...és persze a pezsgőre...
És....hogy hozzam a formám, ezen a ponton jutott eszembe, hogy bakker én igaz, hogy Pestre busszal mentem és Kanizsára is avval megyek vissza, de onnan haza kocsival kell!!!!
2 pohárka pezsgő után...
Mivel vészesen közeledtünk hazafelé, azon kezdtem agyalni, hogy mit mondok a rendőrnek, ha találkozunk...
Mert ugye itt nem jöttek volna be a magyar anya panaszai, hogy jaj kérem életemben most vezetek először autót, és nem tudtam hogy nem szabad inni...
Szerencsére ahogy ellenőrt nem, úgy rendőrt sem sodort aznap elém az élet....És a kocsim is ott volt, eredeti állapotában, ahol reggel hagytam:-))
Nagy szó ám ez egy olyan városban ahol vasárnaponként bolhapiac van, és ott köztudott, hogy nem a véres verejtékkel megkeresett pénzbű vett dógokat árujják a brázil vendígmunkások...!
Ez viszont engem egyáltalán nem érdekelt.
Ajtó kinyit, asszonka beszáll és repülhetünk végre hazafelé!:-)

Itthon a gyermekem éppen akkor kezdte el rágni a küszöböt, amikor befordultam a ház elé.
Hirtelen sütöttem 8 tojásból egy kis adag rántottát -hagymával, kolbásszal- és megvacsoráltunk...:-)
Utána bár nagyon álmos voltam még leültem a gép elé, hogy megnézzem, mindenki szerencsésen hazaérkezett-e?
Hát így történt....
Aki nem hiszi, nem tud utánajárni, mert ezt mind-mind egymagam éltem csak át, és ha engem kérdezne ugyanígy mesélném el....-))

( a képek csak illusztrációk a kiállításra nem ezeket vittem...arról nem találtam képet:-)

Eszperente vers

E hely egy gyereknevelde,

Kedvelt terem gyermekeknek.

Egyesek egyesre felelnek,

Esetleg jelesre, de ez keserves…

Verselnek, testet, szellemet edzenek

E kedves gyermekek.

Reggelre kelve

Kenyeret, tejet keresnek, s esznek.

Nem feleselnek, ellenkeznek,

Nevelde fele mennek.

Nevetve ebet kergetnek,

Nefelejcset szednek,

S nevelde mellett teremnek.

E teremben csendben lesznek,

Kezeket emelve felelnek,

S remekelnek!

Mese mellett elmerengnek,

Kenegetnek, festegetnek.

Tesztre jelest szereznek,

Rendet tenni nem felednek!

Levest, meggyes kevertet esznek,

S elmennek.

Este melegszenek kemence mellett,

Egy keveset esznek,

S fekhelyet keresnek.

Kellemes estet, gyermekek!

CSIBEMESE

I. Születés

A fészekben lapuló tojások körül csend volt, félhomály és meleg. Kotlósmami nyugodtan ült a tojásokon, és halk kottyogással bíztatta csibéit:
- Gyerünk csibikék, gyerünk, keljetek ki! A mami már nagyon kíváncsi rátok! - Az egyik tojás az ismerős hang hallatán mocorogni kezdett.
A kiscsibe egyre szűkebbnek és kényelmetlenebbnek érezte a helyet a zárt, sötét tojásban.
- Kelnék én, de azt hogyan kell? –morfondírozott magában.
- Itt nincs levegő és a hely is kicsi. Talán ha ezt a vékony kis falat átszakítanám, akkor jobb lenne…?
Apró kopogó mozdulatokkal verni kezdte a hártyát, ami a légkamrát elválasztotta tőle. Végül sikerült egy kis rést nyitnia rajta, és máris jobban érezte magát. Szippantott a levegőből, ami a légkamrában volt és csipogni kezdett.
Ettől persze megrémült kicsit, hiszen még sosem hallotta a saját hangját. A vékonyka bátortalan csipogást a mami is meghallotta, és bíztatni kezdte a csibét:
- Jól van csibe ügyes vagy, csak így tovább!
- Én is szeretnék már kibújni innen, remélem sikerülni is fog hamarosan!- válaszolta a csibe, inkább csak magának, hiszen még a tojáshéj foglya volt.

Ahogy a kis fejét bedugta a légkamrába, sikerült elérnie a tojás héját! Egy-két kopogtatással rést ütött rajta. Érezte a friss levegőt és a mami illatát! Most már nem volt megállás. Apró csőrével kopogtatva a héjat, rést vágott rajta, körbe-körbe, ami egyre nagyobb és tágasabb lett!
- Most elrugaszkodom és kint is vagyok! – gondolta magában. Lábacskáival nagyot rúgott a tojáshéjon, ami ettől elrepedt és kiscsibénk kikelt belőle végre!
-De furcsa itt minden! Meleg van és friss levegő és itt van a mami, aki betakar a nagy pihe-puha tollaival. Fáradt vagyok, álmos, és vizes…de leginkább fáradt. Pihennem kell kicsit.

A kotlósmama észrevette, hogy fiókája elindult kifelé a tojásból. Izgatottan várta, milyen ügyes, derék és szép csibéje születik hamarosan. A kiscsibe gyönyörű volt!
Pihegett a fáradtságtól, nedves volt a kis tolla, de egészséges volt és életrevaló.
A fészekben lapuló tojásokba beszűrődtek a hangok, ahogy a mama és a csibe beszélgettek.
A többi kiscsibe is készült nagyon a tágas, szép világba a mami és a csibetestvérük közé.
A kotlósmami tollával betakargatta a csibét, és közben figyelte a többi tojásból hallatszó kopogtatást, csipogást és halk kotyogással bíztatta őket a kikelésre.
Kis idő múlva kipattant egy újabb tojás, és nemsokára kikelt egy újabb kiscsibe, akit aztán még egy és még egy követett. Reggelre, amire a nap felkelt, a kotlósmama alatt húsz sárga, pelyhes, édesen csipogó kiscsibe mocorgott, szárítkozott és pihent a nagy munka után, ami a világra segítette őket.

II. Az első nap a baromfiudvarban

A fészek, ahol a kiscsibék keltek, egy apró házikóban volt a baromfiudvar sarkában. Ajtaján háló volt, amin kileshetett a kiváncsi kiscsibe, és körülnézhetett az udvarban. - Milyen hatalmas udvar…! És mennyi csirke szaladgál benne! És ezek a finom illatok! Vannak kicsi csirkék és egészen nagyok….azok már olyanok mint a mami, talán ők is kotlósmamik? –morfondírozott az elsőként kikelt kiscsibe.
- Hm…az ott nem lehet kotlósmami, mert sok szép színes farktolla van, hatalmas taraja, és olyan furán beszélget, mintha kiabálna…Talán ő lehet a mi papánk…?
- Igen. –felelt a kiscsibének a kotlósmami. - Ő a papa, vagyis a kakas a baromfiudvarban! Majd ha kicsit erősebbek és nagyobbak lesztek, elmegyünk sétálni és megismerhetitek az egész baromfiudvart!
- Én még nem vagyok nagy és erős. Fáradt vagyok és valami baj van…Valami nem jó….- ilyen gondolatok futottak át a kiscsibe ici-pici agyacskáján.

Kis idő múlva megjelent a tyúkudvarban még egy valami, amit a csibe még sosem látott. Nem volt tolla, nem kukorékolt, és szárnya sem volt. Halkan beszélt és kedvesen megsimogatta őket és a mamit.
És megdicsérte a szép pihegombóc kiscsibéket. Valamit hozott is, amit leöntött a kis házikó padlójára.
A valami sárga volt és apró.
- Hű de izgalmas- gondolta a csibe- a mami csipegeti ezt a sárga valamit, akkor biztosan nekem is szabad. És ha sokat csipegetek, elmúlik a baj…és már nem is vagyok éhes. Ebben a tálban vajon mi lehet? A mami beledugja a csőrét…ezt én is kipróbálom!

A kiscsibe a kotlósmamit utánozva lassan rájött, hogy mi az az evés és az ivás.
Mivel ízlett neki nagyon a sárga valami, jól tele is rakta a bögyét.
Ettől fáradt lett és kimerült. Bebújt a mami hatalmas tollszoknyája alá, és álomba szenderedett.
Amikor a hegy mögött elbújt a nap, elcsendesedett a baromfiudvar is.
A nagy tyúkok és kakasok a házukba mentek, a kiscsibék a kotlósmami oltalmazó szárnyai alá. Az asszony, aki az élelmet hozta, gondosan bezárta a kis házak ajtaját, hogy a baromfiudvar lakóinak nyugodalmas éjszakája legyen.

A kiscsibék és a kotlósmami házikójában is csend lett. Elfáradtak az első nap után és békésen bújtak össze anyukájuk védelmező ölelésében. Odakint világított a hold, békák beszélgettek egymással a közeli tó partján és tücskök hegedültek a hatalmas réten, mely fölött néha hangtalan árnyként suhant el egy bagoly, aki vadászni indult az éj leple alatt.

Első bejegyzés