Zajlik az élet mostanában, ami nem nagy baj:-)
Először is szeretnék két könyvet mutatni, amelyekben szerepelni fog egy-egy rövid novellám.
Az egyik könyv címe Szeretemváros. Ebben egy Nagykanizsáról szóló írásom lesz.
A másik könyv címe Kurtakrimi. Ebben pedig egy rövid, de annál izgalmasabb történetet olvashattok tőlem:-)
A könyvben 30-40 pályázó írásait lehet majd megtalálni, hogy hol lehet megvásárolni, ezt hamarosan megírom:-)
2016. július 13., szerda
2016. május 29., vasárnap
Honlap
Elkészült az első változat:-)
Nem volt könnyű, nem ismertem ezt a programot, biztosan nem is tökéletes még, de útjára engedem.
Várom az észrevételeket, kritikákat, stb.
www.skolikagnes.hu
Nem volt könnyű, nem ismertem ezt a programot, biztosan nem is tökéletes még, de útjára engedem.
Várom az észrevételeket, kritikákat, stb.
www.skolikagnes.hu
2016. május 21., szombat
Éljen a vakáció:-)
Már csak néhány nap van vissza ebből a tanévből, és arra gondoltam, hogy kéne egy jó bulit csapni a bizonyítványosztás után:-)
Facebook-os játék lesz, annyi apró csavarral, hogy a nyertes csak általános iskolai tanuló lehet.
Pontosabban ugye a szülei játszhatnak, mert a fb-felhasználók nem lehetnek gyerekek:-)
( elvileg nem lehetnének, de vannak, tudjuk)
A Mesebolt oldalon hamarosan jelentkezem a játék leírásával, részvételi feltételekkel, stb.
Addig is kérek sok-sok megosztást az oldalnak, hogy minél többen részt vehessenek a játékban:-)
https://www.facebook.com/Mesebolt-1662296364057440/?fref=ts
Facebook-os játék lesz, annyi apró csavarral, hogy a nyertes csak általános iskolai tanuló lehet.
Pontosabban ugye a szülei játszhatnak, mert a fb-felhasználók nem lehetnek gyerekek:-)
( elvileg nem lehetnének, de vannak, tudjuk)
A Mesebolt oldalon hamarosan jelentkezem a játék leírásával, részvételi feltételekkel, stb.
Addig is kérek sok-sok megosztást az oldalnak, hogy minél többen részt vehessenek a játékban:-)
https://www.facebook.com/Mesebolt-1662296364057440/?fref=ts
2016. május 18., szerda
Meztélábas történetek
Gyermekkorom emlékképei közül
rakosgattam össze egy csokorra valót.
Most ebből mutatok egy részletet:
"Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió, számítógép meg főleg nem.
Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból
ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.
Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba
ugye sokszor jártunk, láttuk mi, és hogyan történik ott.
Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a
szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett
nevezni bolti árunak vagy kelléknek.
A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik,
nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel a szalámi a zöld, éppen növekedésben
lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és
máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt
kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor annyira nem
érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki
kért szalámit, annak szépen leszeleteltük és jó pénzért eladtuk.
Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő
füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy
dobozba, és kész. az egyik kedvenc például a parlagfű magja volt. És nem, senki
nem lett tőle allergiás, és beteg sem.
Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket
és amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.
Egy krumplis ládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin
ült a boltos néni.
A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi
boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit
éppen találtunk.
Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt
nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai
modern számítógépes játékokban.
Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány
kukoricaszárban, amiből kijött a néhány rúd szalámi.
A boltos játékon kívül néhány dolog megmaradt még a fejemben. Az egy
műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtajgait, a szeme sem
mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt mint a teste.
Öltöztetni sem nagyon lehetett szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált,
de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz...
Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt,
olyan merev műanyag volt a teste, és a hátán volt a felhúzója. Ha felhúztuk
akkor mozgott keze-lába és "sírt". Vagyis nyöszörgött. Ez a baba
óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig meg is volt.
Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni.
Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember,
hogy ne sírjon, addig amíg le nem járt addig sírt.
Ennyit tudott.
A következő babám egy igazi hajas baba volt, amit már nagyobbként 10 éves
korom körül kaptam Húsvétra. Igazából nem emlékszem, hogy vártam-e vagy
kértem-e ajándékot a nyuszitól.
Arra emlékszem, hogy át kellett mennem a nagynénémhez a szomszédba
valamiért.
Aztán amikor visszamentem, ott ácsorgott a hajas baba a dobozában az ajtó
mellett, néhány piros tojás kíséretében. A baba akkora mint egy igazi újszülött
baba -még mindig megvan, itt kuksol a hátam mögött a szekrényben-, rózsaszín
haja van, és alvós szeme volt, de az már elromlott.
Vagyis az egyik romlott el, szóval mostanra olyan kis kancsal, 30 %-ra
leszázalékolt felnőttbaba benyomását kelti.
Gyönyörű ruhája volt, világoskék pulcsi és fehér nadrág. És gyönyörű volt
az egész baba!
Az én babám, az én első, igazi, komoly játékom! Határtalan lehetett az
örömöm, és mint az ábra is mutatja, féltett kincs lett az első, igazán komoly
játékom. És talán az utolsó is volt. Mindig kaptunk valamit, de legtöbbször
könyvet. Játékot ritkán. Bicajt egyáltalán nem. Fölösleges dolgokat sem.
Valami aprót, mert ünnep van. Szegények voltunk, ételre is nehezen jutott.
Nem is kértem, holott láttam, hogy a többieknek van. A többieknek több
volt. De valahogy mindig megbékéltem, elfogadtam, feltaláltam magam a kevéssel
és egyszerűvel, ami volt.
Mert erre neveltek. Szerényen elfogadni a szegénységet. És megtalálni
benne, ami szép."
Skolik Ágnes
2016. május 6., péntek
Szomorú tapasztalás
Igazából nem vagyok egy rinyálós, hisztizős fajta, de azért vannak dolgok, amik nekem sem esnek jól és nem mindegy.
Az egyik ilyen például, amikor felteszek a blogra egy kedves írást bármiről, jelen esetben a nagymamákról, és azt látom hogy ez az írás a nevem említése nélkül kering a Facebook-on, mint a gólyafos a levegőben, és mindenkinek marhára tetszik, csak senki nem tudja, hogy ki....
Persze az írást a nevem nélkül megosztó személy még csak nem is válaszol a privát üzenetemre, holott látta, olvasta, az írás ugyanúgy osztódik azóta is az oldaláról.
Innen, a blogról letörölhetném, csak azért nem teszem meg, mert egy nagyon nagy létszámú oldalon is megjelent pár napja a link, és onnan naponta több százan olvassák az írást.
És ők ugye nyilván tudják is, hogy ki követte el.
Egyetlen tanulsága van a dolognak, többet soha egyetlen írásomat sem teszek ki olyan formában a netre, hogy azt bárki könnyedén megoszthassa, akár úgy is, mint a saját "műve".
Nem nagy dolgok ezek, nyilván bárki tudna ilyet írni egy perc alatt, nem kell ehhez nagy tehetség, de ezt mégis én írtam. És én nem lopok mástól. Még véletlenül sem. Mert nem illik.
Privát üzenetre nem válaszolni sem illik...de sokakat ez sem érdekel...
Az egyik ilyen például, amikor felteszek a blogra egy kedves írást bármiről, jelen esetben a nagymamákról, és azt látom hogy ez az írás a nevem említése nélkül kering a Facebook-on, mint a gólyafos a levegőben, és mindenkinek marhára tetszik, csak senki nem tudja, hogy ki....
Persze az írást a nevem nélkül megosztó személy még csak nem is válaszol a privát üzenetemre, holott látta, olvasta, az írás ugyanúgy osztódik azóta is az oldaláról.
Innen, a blogról letörölhetném, csak azért nem teszem meg, mert egy nagyon nagy létszámú oldalon is megjelent pár napja a link, és onnan naponta több százan olvassák az írást.
És ők ugye nyilván tudják is, hogy ki követte el.
Egyetlen tanulsága van a dolognak, többet soha egyetlen írásomat sem teszek ki olyan formában a netre, hogy azt bárki könnyedén megoszthassa, akár úgy is, mint a saját "műve".
Nem nagy dolgok ezek, nyilván bárki tudna ilyet írni egy perc alatt, nem kell ehhez nagy tehetség, de ezt mégis én írtam. És én nem lopok mástól. Még véletlenül sem. Mert nem illik.
Privát üzenetre nem válaszolni sem illik...de sokakat ez sem érdekel...
2016. május 4., szerda
Gyermeknapra, bizonyítványosztásra:-)
Aki Magyarországon szeretne a könyvekből vásárolni, a jövő héten (máj. 9-13)megteheti!
A Csodatermő fa korlátozott számban áll rendelkezésemre (kb. 10 db), az ára 1850 Ft+ postaköltség
A Csibemese című könyv pedig 2450 Ft+postaköltségbe kerül.
Rendelni itt megjegyzésben, vagy emailen: skolikagnes@gmail.com lehet.
Illetve a facebook-os elérhetőségeimen:
https://www.facebook.com/agnes.skolik
https://www.facebook.com/Csibemese-1662296364057440/?fref=ts
A Csodatermő fa korlátozott számban áll rendelkezésemre (kb. 10 db), az ára 1850 Ft+ postaköltség
A Csibemese című könyv pedig 2450 Ft+postaköltségbe kerül.
Rendelni itt megjegyzésben, vagy emailen: skolikagnes@gmail.com lehet.
Illetve a facebook-os elérhetőségeimen:
https://www.facebook.com/agnes.skolik
https://www.facebook.com/Csibemese-1662296364057440/?fref=ts
2016. május 1., vasárnap
Hogyan születnek a nagymamák?
Hogyan születnek a nagymamák?
( Julcsi, az 5 éves óvodás kislány szemével.
Julcsi egy kitalált kislány)
A nagymamák először kislánynak születnek.
Aztán nagylányok lesznek és azután anyukák.
Akkor születnek a nagymamák, amikor az anyukák
megtudják, hogy a gyereküknek gyereke lesz, tehát hogy unokájuk lesz.
Ők már ettől kezdve nagymamák, egészen addig,
amíg meg nem halnak.
A nagymamák sokat sírnak.
Már akkor sírnak, amikor kiderül, hogy
nagymamák lesznek.
Aztán sírnak, amikor megszületik a kisbaba.
Sírnak ha beteg, de akkor is, ha túl egészséges.
Sírnak, amikor először a kezükbe veszik, és
amikor először rájuk mosolyog, és ettől kezdve minden jó és rossz dolog miatt
sírnak. De az is lehet, hogy ilyenkor csak valami por megy a szemükbe....
Persze, boldogok is ám, és sokat nevetnek.
Például amikor meglátják az első ultrahangos fotót.
Akkor elhiszik, hogy ők igazi nagymamák és
akkor nevetnek. És közben persze sírnak is.
A nagymamák mindent megengednek az unokának.
Ennek a szülők nem örülnek, ezért a nagymama megígéri, hogy többet nem lesz
ilyen, de persze utána is lesz, csak akkor titokban kell tartani!
A nagymamák szeretnek játszani.
Bármikor meg lehet kérni, hogy mamiiiiiii,
játszuuuunk! És akkor leül a szőnyegre, kicsit szokott ilyenkor jajgatni, hogy
jaj a derekam, de pár perc alatt elfelejti.
A nagymama mesélni is szeret. Mindenfélét,
amit kérek. És énekelni is. Igaz, ilyenkor a szüleim nevetgélni szoktak és
pusmogni, de nem tudom miért?
A nagyi jól főz és süt. Mindig megkérdezi: mit
főzzek neked kisbogaram? És akkor nekem az összes finomság eszembe jut, és nem
tudok dönteni.
Amikor sütit csinál, szoktam segíteni.
Ilyenkor a fülemtől a lábam ujjáig csupa liszt vagyok, de ezen mindig jót
nevetünk.
Persze a mami minden másban is segít. Elvisz engem az oviba, vagy hazahoz.
Vigyáz rám amíg anyáék szórakozni mennek. Vasalni is szokott mert az anyukám
nem szeret.
Szóval, jó ha van egy gyereknek nagymamája,
mert az olyan mintha két anyukája lenne, csak az egyik öregebb és néha jajgat.
Én örülök, hogy nekem vagy nagymamám, és
szeretném ha mindig is lenne, és sosem halna meg.
És az is jó, hogy nekem kettő nagymamám is
van, mert így tudják egymást váltogatni abban, hogy éppen melyikük szeretgessen
engem.
Ha nagy leszek én is szeretnék nagymama lenni,
sütni, főzni, és egy kicsit jajgatni, de énekelni lehet hogy nem fogok, hogy ne
nevetgéljenek rajtam.
De lehet, hogy mégis fogok. Addig majd
eldöntöm.
Szerintem nagymamának lenni a legjobb a
világon. Mert a nagymamáknak biztosan van legalább egy gyerekük, de inkább
több, és azoknak is van egy gyereke, de inkább több, és akkor az egész világ
gyerekekből és nagymamákból áll!
2016. április 30., szombat
Utolsó fejezet (Hogyan lettem meseíró)
Még a külföldre költözésem előtt elküldtem
néhány írásomat egy országos hírű írónak, aki
szerint érdemes lett volna könyvbe szerkeszteni az írásokat. Csakhogy
erre akkor nekem sem pénzem, sem tudásom nem volt....
Ezekben az években kötöttem közelebbi
ismeretséget egy közösségi oldallal. Mivel ez nem a reklám helye, nevezzük
f-nek :-)
Olvasgattam, és ha már ott voltam írogattam
is. Először csak rövid kommenteket, aztán hosszabb gondolatsorokat az élet
folyásáról és a mindennapokról.
Itt aztán azt vettem észre, hogy sok embernek
tetszik amit írok és ahogy írom, és általában a témák is.
Azok mondjuk nem mindig, mert a véleményemet
nem rejtettem véka alá, és nem volt a véka alatt a politikai hovatartozásom
sem. És ugye itt kilőttem néhány "rajongót" a sorból.
Ami egyáltalán nem zavart, mert nem azért
írtam, hogy szimpatizánsokat gyűjtsek és nem is azért, hogy ne gyűjtsek.
Viszont aki azért szeret vagy nem szeret, mert oda tartozom ahova, az akkor
inkább ne is szeressen. A tündérmesében nincs jobb és baloldal, nem azért izgalmas
és érdekes...
Szóval itt gyorsultak fel aztán az események,
és mivel anyagilag is jobban álltunk, mint régebben, megint előjött a
gondolataimban a könyvkiadás.
Innen pedig már sokaknak ismerős a történet.
Kerestem egy megfizethető kiadót, összerendeztem
egy kötetben az "első írói korszakomban" ( jáj de nagyképűűűűű
szöveg...:-) készült írásokat, és vártam a postást:-)
Persze előtte leperkáltam a kiadónak egy kevés
lóvécskát.
Ezt azért kellett, mert nem vagyok még (!)
olyan nagy nevű író, akinek a műveiért sorban állnak a nagy magyar kiadók és
örömmel kiadják úgy, hogy írócskának egy vasába sem kerül.
Nem, sajnos nagyon nem vagyok ilyen, tehát
zsebre ment a játék, és még mindig arra megy.
És szerintem amíg világ a világ és fogok
könyveket készíteni, mindig én magam kell, hogy finanszírozzam. Hacsak....nem
találok ki valami nagyot és ütőset...Amire azért nem sok esély van.
Szóval így. Így volt, s így lesz.
Legközelebb egy mondókás könyv a cseppeknek,
és egy kikapcsolódós-szórakoztatós-múltbarévedős a felnőtteknek.
Hogy hogyan is készülnek, arról egy újabb
blog-mesében számolok be.
2016. április 28., csütörtök
Az úgy volt....( Hogyan lettem meseíró?)
Szóval az úgy volt, hogy az óvónő nővérem
megkért, hogy készítsek egy falvédőt a csoportszobájukba. Mindegy, hogy miről,
gyerekeknek való legyen, mesés legyen, stb.
Sokat gondolkoztam, hogy milyen legyen? Mi
legyen, ami mesés, gyerekes, meg tudom valósítani, jól fog kinézni és tetszeni
fog a gyerekeknek.
Minden nem lehet rajta, de mi legyen a
valami????
Aztán jött az ötlet a fával, na de mit
teremjen? Hát teremjen sokfélét. De milyen ez már, hogy mindenféle van rajta?
Hát csodafa...:-)
Ha csoda fa, akkor varázsereje van? Igen!
Akkor, készítsünk egy falvédőt és írjuk meg a mesét hozzá.
Szóval így kezdődött a következő fejezet.
Ebben az időben született a Csibemese is, mert
ugye ekkor volt egy népes baromfiudvarom tyúkokkal, libákkal, kacsákkal,
kotlóssal, tehát csak le kellett írni, amit látok, hallok a tyúkudvarban.
Persze kicsit kiszínezni, hogy érdekesebb
legyen.
Aztán így született a mese a szétpukkadt
retekről, aki a kertünkben nőtt, a bagolyról, akit mi neveltünk fel, a
fenyőről, aki a kertünkben nőtt, a Szabóolló Tündérről, aki a varrós szobámban
lakott. A csupa kék égről, csupa zöld fűről, ami az udvaromban körülvett, a
vonatos mesék, gyermekkorom emlékeiből...és jöttek, jöttek, kívánkoztak a
papírra egymás után.
Egészen addig, amíg újra nem következett be
egy pár éves szünet.
Egy új élethelyzettel, új országgal, új
körülményekkel, honvággyal kevert boldogsággal, hiányérzettel és
kiteljesedéssel, egy teljes zűrzavarral, amit évekbe telt míg helyre raktam a
fejemben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)