2016. május 29., vasárnap

Honlap

Elkészült az első változat:-)
Nem volt könnyű, nem ismertem ezt a programot, biztosan nem is tökéletes még, de útjára engedem.
Várom az észrevételeket, kritikákat, stb.
www.skolikagnes.hu

2016. május 21., szombat

Éljen a vakáció:-)

Már csak néhány nap van vissza ebből a tanévből, és arra gondoltam, hogy kéne egy jó bulit csapni a bizonyítványosztás után:-)
Facebook-os játék lesz, annyi apró csavarral, hogy a nyertes csak általános iskolai tanuló lehet.
Pontosabban ugye a szülei játszhatnak, mert a fb-felhasználók nem lehetnek gyerekek:-)
( elvileg nem lehetnének, de vannak, tudjuk)
A Mesebolt oldalon hamarosan jelentkezem a játék leírásával, részvételi feltételekkel, stb.
Addig is kérek sok-sok megosztást az oldalnak, hogy minél többen részt vehessenek a játékban:-)
https://www.facebook.com/Mesebolt-1662296364057440/?fref=ts

2016. május 18., szerda

Meztélábas történetek



Gyermekkorom emlékképei közül rakosgattam össze egy csokorra valót.
Most ebből mutatok egy részletet:

"Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió, számítógép meg főleg nem.
Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.
Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba ugye sokszor jártunk, láttuk mi, és hogyan történik ott.
Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett nevezni bolti árunak vagy kelléknek.
A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik, nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel a szalámi a zöld, éppen növekedésben lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor annyira nem érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki kért szalámit, annak szépen leszeleteltük és jó pénzért eladtuk.
Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy dobozba, és kész. az egyik kedvenc például a parlagfű magja volt. És nem, senki nem lett tőle allergiás, és beteg sem.
Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket és amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.
Egy krumplis ládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin ült a boltos néni.
A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit éppen találtunk.
Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai modern számítógépes játékokban.
Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány kukoricaszárban, amiből kijött a néhány rúd szalámi.
A boltos játékon kívül néhány dolog megmaradt még a fejemben. Az egy műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtajgait, a szeme sem mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt mint a teste. Öltöztetni sem nagyon lehetett szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált, de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz...
Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt, olyan merev műanyag volt a teste, és a hátán volt a felhúzója. Ha felhúztuk akkor mozgott keze-lába és "sírt". Vagyis nyöszörgött. Ez a baba óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig meg is volt.
Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni. Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember, hogy ne sírjon, addig amíg le nem járt addig sírt.
Ennyit tudott.
A következő babám egy igazi hajas baba volt, amit már nagyobbként 10 éves korom körül kaptam Húsvétra. Igazából nem emlékszem, hogy vártam-e vagy kértem-e ajándékot a nyuszitól.
Arra emlékszem, hogy át kellett mennem a nagynénémhez a szomszédba valamiért.
Aztán amikor visszamentem, ott ácsorgott a hajas baba a dobozában az ajtó mellett, néhány piros tojás kíséretében. A baba akkora mint egy igazi újszülött baba -még mindig megvan, itt kuksol a hátam mögött a szekrényben-, rózsaszín haja van, és alvós szeme volt, de az már elromlott.
Vagyis az egyik romlott el, szóval mostanra olyan kis kancsal, 30 %-ra leszázalékolt felnőttbaba benyomását kelti.
Gyönyörű ruhája volt, világoskék pulcsi és fehér nadrág. És gyönyörű volt az egész baba!
Az én babám, az én első, igazi, komoly játékom! Határtalan lehetett az örömöm, és mint az ábra is mutatja, féltett kincs lett az első, igazán komoly játékom. És talán az utolsó is volt. Mindig kaptunk valamit, de legtöbbször könyvet. Játékot ritkán. Bicajt egyáltalán nem. Fölösleges dolgokat sem.
Valami aprót, mert ünnep van. Szegények voltunk, ételre is nehezen jutott.
Nem is kértem, holott láttam, hogy a többieknek van. A többieknek több volt. De valahogy mindig megbékéltem, elfogadtam, feltaláltam magam a kevéssel és egyszerűvel, ami volt.
Mert erre neveltek. Szerényen elfogadni a szegénységet. És megtalálni benne, ami szép."
Skolik Ágnes


2016. május 6., péntek

Szomorú tapasztalás

Igazából nem vagyok egy rinyálós, hisztizős fajta, de azért vannak dolgok, amik nekem sem esnek jól és nem mindegy.
Az egyik ilyen például, amikor felteszek a blogra egy kedves írást bármiről, jelen esetben a nagymamákról, és azt látom hogy ez az írás a nevem említése nélkül kering a Facebook-on, mint a gólyafos a levegőben, és mindenkinek marhára tetszik, csak senki nem tudja, hogy ki....
Persze az írást a nevem nélkül megosztó személy még csak nem is válaszol a privát üzenetemre, holott látta, olvasta, az írás ugyanúgy osztódik azóta is az oldaláról.
Innen, a blogról letörölhetném, csak azért nem teszem meg, mert egy nagyon nagy létszámú oldalon is megjelent pár napja a link, és onnan naponta több százan olvassák az írást.
És ők ugye nyilván tudják is, hogy ki követte el.
Egyetlen tanulsága van a dolognak, többet soha egyetlen írásomat sem teszek ki olyan formában a netre, hogy azt bárki könnyedén megoszthassa, akár úgy is, mint a saját "műve".
Nem nagy dolgok ezek, nyilván bárki tudna ilyet írni egy perc alatt, nem kell ehhez nagy tehetség, de ezt mégis én írtam. És én nem lopok mástól. Még véletlenül sem. Mert nem illik.
Privát üzenetre nem válaszolni sem illik...de sokakat ez sem érdekel...



2016. május 4., szerda

Gyermeknapra, bizonyítványosztásra:-)

Aki Magyarországon szeretne a könyvekből vásárolni, a jövő héten (máj. 9-13)megteheti!
A Csodatermő fa korlátozott számban áll rendelkezésemre (kb. 10 db), az ára 1850 Ft+ postaköltség
A Csibemese című könyv pedig 2450 Ft+postaköltségbe kerül.
Rendelni itt megjegyzésben, vagy emailen: skolikagnes@gmail.com lehet.
Illetve a facebook-os elérhetőségeimen:
 https://www.facebook.com/agnes.skolik

https://www.facebook.com/Csibemese-1662296364057440/?fref=ts






2016. május 1., vasárnap

Hogyan születnek a nagymamák?



Hogyan születnek a nagymamák?
( Julcsi, az 5 éves óvodás kislány szemével. Julcsi egy kitalált kislány)

A nagymamák először kislánynak születnek. Aztán nagylányok lesznek és azután anyukák.
Akkor születnek a nagymamák, amikor az anyukák megtudják, hogy a gyereküknek gyereke lesz, tehát hogy unokájuk lesz.
Ők már ettől kezdve nagymamák, egészen addig, amíg meg nem halnak.
A nagymamák sokat sírnak.
Már akkor sírnak, amikor kiderül, hogy nagymamák lesznek.
Aztán sírnak, amikor megszületik a kisbaba. Sírnak ha beteg, de akkor is, ha túl egészséges.
Sírnak, amikor először a kezükbe veszik, és amikor először rájuk mosolyog, és ettől kezdve minden jó és rossz dolog miatt sírnak. De az is lehet, hogy ilyenkor csak valami por megy a szemükbe....
Persze, boldogok is ám, és sokat nevetnek.
Például amikor meglátják az első ultrahangos fotót.
Akkor elhiszik, hogy ők igazi nagymamák és akkor nevetnek. És közben persze sírnak is.
A nagymamák mindent megengednek az unokának.
Ennek a szülők nem örülnek, ezért  a nagymama megígéri, hogy többet nem lesz ilyen, de persze utána is lesz, csak akkor titokban kell tartani!
A nagymamák szeretnek játszani.
Bármikor meg lehet kérni, hogy mamiiiiiii, játszuuuunk! És akkor leül a szőnyegre, kicsit szokott ilyenkor jajgatni, hogy jaj a derekam, de pár perc alatt elfelejti.
A nagymama mesélni is szeret. Mindenfélét, amit kérek. És énekelni is. Igaz, ilyenkor a szüleim nevetgélni szoktak és pusmogni, de nem tudom miért?
A nagyi jól főz és süt. Mindig megkérdezi: mit főzzek neked kisbogaram? És akkor nekem az összes finomság eszembe jut, és nem tudok dönteni.
Amikor sütit csinál, szoktam segíteni. Ilyenkor a fülemtől a lábam ujjáig csupa liszt vagyok, de ezen mindig jót nevetünk.
Persze a mami minden másban  is segít. Elvisz engem az oviba, vagy hazahoz. Vigyáz rám amíg anyáék szórakozni mennek. Vasalni is szokott mert az anyukám nem szeret.
Szóval, jó ha van egy gyereknek nagymamája, mert az olyan mintha két anyukája lenne, csak az egyik öregebb és néha jajgat.
Én örülök, hogy nekem vagy nagymamám, és szeretném ha mindig is lenne, és sosem halna meg.
És az is jó, hogy nekem kettő nagymamám is van, mert így tudják egymást váltogatni abban, hogy éppen melyikük szeretgessen engem.
Ha nagy leszek én is szeretnék nagymama lenni, sütni, főzni, és egy kicsit jajgatni, de énekelni lehet hogy nem fogok, hogy ne nevetgéljenek rajtam.
De lehet, hogy mégis fogok. Addig majd eldöntöm.
Szerintem nagymamának lenni a legjobb a világon. Mert a nagymamáknak biztosan van legalább egy gyerekük, de inkább több, és azoknak is van egy gyereke, de inkább több, és akkor az egész világ gyerekekből és nagymamákból áll!